A rögök, a kövek, a zárványok


Vizsolyi János szobrairól

A magyar művészetben az absztrakt, az elvont szobrászat gyenge gyökerű, laza hagyományú; míg a festészetben az absztrakció viszonylag korán utat törhetett, a szobrászat csak megkésetten válaszolt, vagy válaszolhatott a század művészetének és valóságának mozdulásaira, kihívásaira. Szobrászaink eszményképe hosszú-hosszú évtizedeken át kizárólagosan az alak, a figura volt: az ábrázolás, a megjelenítés tárgya csak az ember és az állat lehetett. A jelenség eredője nem a tiltás, hanem a konvenció-hatalom, a szándék-lustaság, az indítékok hiánya volt. A konkrétumok világától, az ábrázolástól elszakadó plasztikai kifejezés a második világháború utáni évek kísérleti, meg-megszakadó kezdeményezéseivel indult, hogy aztán az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes évtized egymástól elszigetelten épülő életműveiben nyerje el – kezdetben jobbára a nyilvánosságtól elzárt – létjogosultságát. A konstruktivista, leginkább a Csiky Tibor és tanítványai, követői munkálkodásával jellemezhető domináns áramlat mellett az organikus formáláshoz kötődő kezdeményezések kaptak teret és erősödtek meg a magyar szobrászatban. E körhöz, e tendenciához kapcsolódik a számos egyénítő, jellegzetes vonást hordozó, immár egy-másfél évtizede aktívan dolgozó Vizsolyi János munkássága is, akinek műveivel rendszeresen találkozhatunk a szobrászati tárlatokon.

Vizsolyi János fiatal, még a harmincas éveit taposó szobrász. 1987-ben, Kő Pál növendékeként végzett a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Mestere művészetének világától messzire rugaszkodott: márványból faragott, bronzból öntött munkái a szobrászi elvonatkoztatás, az elvont formaképzés jellegzetes példái. Természetesen kissé leegyszerűsítenénk a Vizsolyi munkák lényegi jellemzőit, ha azt mondanánk, hogy a sima és érdes felületek ellentétére, a domború és homorú formák és a síkok konfliktusára, az ívek és élek összecsapására, illetve egymásba olvadására hangoltak. Pontosabbak vagyunk, ha arra hivatkozunk, hogy a szerves és a szervetlen, a természetes és a mesterséges jelleg szintetizálódik a Vizsolyi-faragványokon és -öntvényeken különös atmoszférájú rendszerbe. Egy rendszerbe, ahol, amelyben valami mindig megakad, eltorzul, csonkul. Mert ez a lényeges, talán a legfontosabb, lényegi vonás a Vizsolyi-kompozíciókban: mintegy varázsütésre elindul egy mozgás, hogy aztán megszakadjon. Egymásba csavarodnak a képzeletben meghúz- ható, valójában semmibe vesző, vagy lappangó spirálisok. Erők ütköznek, a lendület dinamizmusa fantasztikusan feszültté összpontosul, hogy aztán mintegy önkéntelenül el is haljon.

Vizsolyi János szobrászatában nincs semmi, ami konkrét; csak az anyag, a tömeg, a forma valóságos elemei, dimenziói behatárolhatók, de az általuk kialakuló viszonyok már nem – és ezek mozgatják meg a teret. Nemcsak új mű-terek, hanem új mű-közegek is létrejönnek, amelyekben eleven hatások, eltérő intenzitású vonzások és taszítások érvényesülnek. Talán inkább horizontális, mint vertikális hangsúlyúak a Vizsolyi-szobrok, talán inkább tömbszerűek, mint részekből, kapcsolódásokból szerkesztettek, talán inkább az egység, mint a részletgazdagság jellemzi ezeket a műveket. Amit viszont teljes bizonyossággal állíthatunk: komorság, fenségesség, az állandóságba torkolló hömpölygés, az időtlenségbe merevedés, vagy legalábbis valami állandóságra törés hatja át régebbi, és új alkotásait is.

Vizsolyi János nemcsak a természeti alakzatokkal párhuzamba állítható, rokonítható formákká, alakzatokká, tömegekké alakítja szoborteremtményeit, hanem egyúttal a természet rejtélyekkel telített részeivé is: a rögök, a kövek, a zárványok társaivá, testvéreivé. Legújabb szobrai – a mesterségesség látszatát feltételező, de rejtő természet-elemek, amelyek néhány esztendő múltán minden bizonnyal epizóddá, közjátékká szelídülnek az újabb és újabb művek nyomása alatt – szervesen a pályaívbe tagolódnak. Fontos, időzésre érdemes gondolat- jelenségek, egyszersmind mérhetetlen érzelmi gazdagságot kitáró univerzumok. Ezt a gazdagságot – kő- és bronzszobrokról lévén szó: szilárd meggyőződésünk lehet – az újabb és újabb művek megszületése után, az idő könyörtelen múlásával is meg fogják őrizni.

- Wehner Tibor -